Néha jön, néha nem. Általában nem. Beleszívok és átadom. Hallgatjuk, ahogy csepeg az eresz, de nem is az csepeg. Nem igazán. Röhögünk. Denevérek röpködnek, felzavartuk őket. Az életet úgy kellene szemlélni, hogy kibújunk a lenzsákból egy piciny, apró résen és a semmiben lebegve megszemléljük a külsejét. Érdekes, hogy ő ezt nem tudja. Az se tudja, aki el szokott biciklizni előttünk. Szánalmas, egyben felemelő a tudatlansága. Hajlamos vagyok az ellentmondásokra. Látjátok?
Mint az enyém, csak ő régebb óta játszik pszichológust magával. Én bele sem kezdek, nézem, amit csinál. Mosolyog, visszamosolyognak rá. Egész nap azt kell csinálni. Meg őrültnek kell lenni. Egy baszottul boldog, megértő, kedves, huncut bombázót kell játszani. Pont azt, ami én nem vagyok. De a fele azért megy. Nem is tudom, ki a legundorítóbb? Ők, ő, vagy én?
Szólj hozzá!
Zavaros, mint a fehérbor kólával. Vagy az agyam egy-két slukk után. Átlagos. Meg van mindenem. Célok és érdek áll előttem. A legrosszabb ember vagyok a világon. És a legfiatalabb is. Gyűlölködő és kicsinyes. Akkor miért imád, miért szeret mindenki? Miért hiszik, hogy azt hiszem magamról, okos vagyok? Egy faszt.
Miért fogom ennyire gyerekesen fel a dolgokat és miért útálom azt, aki ugyanezt teszi velem?
Szólj hozzá!
Az enyém mellett. Néha átnézek hozzá. A kulccsomómomon még rajta van egy előző élet, meg egy előbbi is, de az előbbi nem igazán zavar. Kényelmes az ágya, inkább eldőlök rajta. Álmodok. Most először azóta, hogy idejöttem. Ebben a szobában, ami tele van az emlékeivel, szinte megfulladok. De nem harcolok. Kimegyek a szobából és újra szabad vagyok.
Szólj hozzá!
Csendben figyelek. Kakaót iszok és cigizek hozzá. A kezem szőrös, az ujjaimhoz tapad minden. A fejem fáj, már alig látok. Hiába feszítem, nem lesz jobb. Talán holnap. Hozok egy kefét és mielőtt hozzám érne, végighúzom rajta párszor.
Szólj hozzá!
Szigorúan néz, de leszarom. Nem rég ismerem. Szép, de alattomos, mondják is róla sokan. Engem is át próbált baszni múltkor. Sikerült is neki. Azóta figyelek, de nem beszélek. Most először kérdeztem tőle meg, s láthatóan, míg be nem fejezem ezt a gondolatot, azon töri ő a fejét, mit is válaszoljon.
Megszólalt. Nem lett jobb. Megvonom a vállam és otthagyom.